Amikor a Szabadság térre helyeztek át – meséli Orákulum az ablakon kitekintve – a Szabadalmi Tár ottani, református templom alatti részlegébe, jól tudtam, mi ennek a jelentése. A kiemelt helyekről, Aulich utcából, Perczel Mórból és Garibaldiból félrerakott embereket a szabtéri parkolópálya gyűjtötte össze – utána már csak a süllyesztő, a Belgrád rakpart következett, végtelen földalatti labirintus-rendszerével, poros állományával és a reménytelenségével, hogy aki ide került, annak nincs visszaút.
A rakpart azonban később következett, amiről most mesélek, a szabtéri időszak, a 90-es évek legeleje. A Hazatérés temploma… Ezt feliratozták a ház homlokzatára, amely előtt elhaladva – tájékoztatás híján – senkinek nem juthatott eszébe, hogy nem bérházat, hanem szakrális épületet lát. Hogyan kerültem ide? Vagyis: miért kerültem ide én, és miért a többiek? Bűnös módon rendszeresen benn aludtam az Aulichban – részben kényelmességből, részben mert itthon nem tudtam se mosakodni, se fűteni –, Hobbit felvételi kérelmet adott be, egyetemre jelentkezett, tehát megbízhatatlanná vált, Gabesz ellen pedig eljárás indult a katonai szolgálat megtagadása miatt, szóval nem egyszerűen megbízhatatlanná, hanem gyanússá vált… Zölddel mi történt? Azt hiszem, ő egyszerűen csak beszólt valamelyik főnöknek.
Egyik este, télen, kimentem innivalóért, majd hazatértem a Hazatérés alá, hogy szokás szerint munkakezdésig ott éjszakázzak. Az épületet a járdától kerítés és apró vaskapu választja el, éppen ügyetlenkedve reteszeltem ki a kaput, és léptem be az előtérbe, amikor mély, dörmögő hang szólalt meg mögöttem, „Hova, hova?” Megfordultam, szorosan a nyomomban nálam fél fejjel magasabb, fekete kabátos úriember oldalazott befelé. Önkéntelenül is visszakérdeztem: „És Ön hova, hova?” „Én csak ide”, és felfelé bökött, „igét hirdetni”. Sötétség borult már ránk, kalap is árnyékolta, de ahogy jobban megnéztem a széles arcát, felismertem… Hegedűs Lóránt püspök! Nem vesztettem el lélekjelenlétem, lefelé böktem, és hozzátettem, „Én meg ide… Meditálni.” Hegedűs ismét végigpillantott rajtam, megállapodott a tekintete a kabátom zsebén, a kikandikáló vodkásüveg nyakán. Elmosolyodott. „Aha, mindent értek!”
Az éjszakázáshoz néha Gabesz és Hobbit is társult, ilyenkor hajnalig beszélgettünk, filmeket elemezve vagy elméleti kérdéseket tárgyalva, de akármit is dobtunk boncasztalra, egyre szenvedélyesebb és végeláthatatlanabb vitába keveredtünk, feloldhatatlan ellentétekkel, míg egy ponton az óramutatók állására rádöbbenve gyorsan összeszedelődzködtek és hazaszaladtak, hogy legalább egy-két órát ágyban aludhassanak. Én ezt megoldottam benn a Tárban, széken ülve, az asztalra borulva.
Egynapos fáradt kialvatlanságot nemcsak pihenéssel, hanem kiadós étkezéssel, majd erős kávézással is el lehet űzni – ezt tapasztaltam, és ennek megfelelően a napot a Hold utcai Vásárcsarnokban kezdtem. A Vadászban nagy adag abált szalonnát rendeltem – azt a fajtát, amelybe zökkenés nélkül szalad a villa, mintha ott sem lenne a disznótoka, tehát amelynek a létezéséről nem az ellenállása, csak az élénk pirospaprikás felülete, és az íze győz meg –, előtte vettem a pékségben hajnali sütésű friss zsömléket, a zöldségesnél lilahagymát, a kisboltban vodkát és sört. A zsákmányt kiraktam magam elé a Vadásznál a pultra, és fogyasztani kezdtem. A vodkával indítottam, a hangulat kedvéért, majd jött a zsiradék a felszívóanyaggal, a zsömlével, és a nyálkahártyák izgatószerével, a hagymával… Szomjam oltását a sörre bíztam.
A csarnok előtt jöttek-mentek az emberek, többnyire sietősen, a hajszoltság önmagába borultságával, ám néhány tekintet azért futólag, keserűen és sóváran fennakadt rajtam, gondolom azért, mert reggelente szinte senkinek, hétköznapi polgárnak se gyomorkapacitása, se ideje nincs ilyen kényelmesen és kiadósan étkezni. Az egyszerű lelkek mindig arra irigykednek legjobban, aki a könnyen elérhetőnek tűnő, kéznyújtásnyira húzódó vágyaikat valósítja meg.
Valószínűleg nem észleltem rögtön a jelenlétét, hiszen az ételre koncentráltam, ám mikor felemeltem a pillantásomat, láttam, hogy ott áll előttem; idősebb, bajuszos férfi, zsíros kalapban, szürke-fekete zsinóros mellényben, bocskorban, kezében faragott fejű bottal. Kitűnt, hogy nem született V. kerületi. Állt, maga elé tűzve a járdaaszfaltra a botját, két kézzel rátámaszkodva, vállát enyhén előre ejtve, nézett, és mosolygott. Odabiccentettem, visszabiccentett. Kisvártatva megszólalt.
– Uram! Én még embert ilyen jóízűen falatozni nem láttam! Jól látom, hogy szalonnát eszik?
– Abált szalonna – pontosítottam a megfigyelést.
– Hát létezik még ilyen, hogy abált szalonna?! – csodálkozott, botja fejével feljebb bökve a kalapját, mintha csak azt kérdené, „hát áll még Buda vára?”
– Létezik – erősítettem meg. – Persze kevés helyen lehet kapni… Most azonban ilyen helyen állunk! – Kézfejemmel végigtöröltem a számat, hogy zsírt és sörhabot egyetlen mozdulattal lesöpörjek. – Hadd hívjam meg egy adagra! Tessék, jöjjön csak, ne szabadkozzon!
A férfi feltette a két kezét, és úgy lépett az állópultok közé, magasra emelt karral, mint aki megadja magát az erőszaknak.
– Erzsike, az úrnak egy szép adagot! – intézkedtem, a megfelelő fémpénzeket becsúsztatva az árukiadó ablakon.
Amikor a rendelés vendégem elé érkezett, szatyromba nyúlva kiporcióztam a főétel mellé két zsömlét, fej hagymát, majd a kabátom zsebébe kotortam, és előkaptam egy féldekás „kézigránátot”.
– Ez dukál hozzá! – és kibiztosítva odaállítottam a műanyagtálca mellé az üveget. Vodka volt benne.
– Az Istenke szeret ma engem, hogy az Ön útjába vezérelt! – szólt a jóember átszellemülten.
Örömétől fellelkesülve, és a teljes ellátás elvéhez ragaszkodva szalonnázás után átvittem vendégemet a Nevesincs presszóba, és éberségét, ahogy a magamét is, beállítottam a megfelelő szintre egy dupla feketével. Kijövet a presszó előtt bajszos-bocskoros barátom kihúzta magát, levette a kalapját, megölelt, aztán megkért, hogy ha Gyergyószentmiklóson járok, térjek be hozzá. De el ne mulasszam ám!
Hidegfrontot jósoltak a meteorológusok a következő órákra, ezért a Tárban a szekrényemből előszedtem a vastagabb kabátomat, amit előző szezonban viseltem utoljára, felvettem, sálat gyűrtem alá, így indultam este a Toldi Moziba filmet nézni és sakkozni. Útközben a ruhadarab belső zsebében ezer forintot találtam.
Másnap a templom alatt aki csak élt és mozgott, mindenki kölcsönkért tőlem, előbb Hobbit jött oda, kínosan kinyögve, hogy a barátnőjének születésnapja lesz, és gyorssegélyre lenne szüksége hónap elejéig, majd Zöld jelentkezett zavaros történettel, melyben elromló mosógép, kanadai nagybácsi, dzsesszfesztivál és kvantumfizika is szerepelt, végül Gabesznak, akivel együtt baktattunk munka után a Vértanúk tere felé, bár nem kért, csak mesélni kezdett, szintén a kezébe nyomtam az utcán ötszáz forintot. Gabi csillogó szemmel előadta, hogy jelenleg a tudata és teste összefüggésével kísérletezik, szeretné ugyanis megfigyelni, hogy milyen állapot-módosulásokkal jár, ha valaki csak kétnaponta egyszer eszik.
Ezen az estén kivételesen hazamentem, és otthon a félsötét lakásban – kiégett a nagyszobában is a villany, és nem foglalkoztam vele, hogy körtét cseréljek – az ágyam felé tapogatózva és botorkálva a szoba padlóján megzizzent valami a léptem alatt. Bankjegy volt, ezer forintos. Ez már szöget ütött a fejemben.
Két nap múlva, csütörtökön Gabi bejelentette a Tárban, hogy evett egy almát, és az ízlelőbimbói orgazmáltak a szájában. Amikor felelősségre vontam, hogy miért nem étkezik rendesen, és kérdeztem, mit csinált az ötszáz forinttal, azt válaszolta, hogy tovább adta Szamizdatosnak, mivel a Jenőnek nincs munkája, és ezért nagyobb szüksége van rá.
„Az ingyen élő Jenő!”, mérgelődtem magamban, miközben megint a Toldi felé tartottam, sakkozni. „Ma egy kicsit emeljük majd a tétet… Van nálam pénz, ha úgy adódik, kontrázom a partit Radnóti Béla ellen!”, elmélkedtem jobb kedvre derülve, és már majdnem elértem a mozit, a Bajcsy-Zsilinszkyn haladtam, amikor földön, fal tövében heverő embert láttam. Megálltam. A férfi valószínűleg nem szólított volna meg, de így, hogy lecövekelő lábak jelentek meg előtte, felemelte a fejét.
– Kérem, segítsen… éhes vagyok. – A hangja fojtottsága és a szeme csillogása borzongatóan feleselt egymásnak.
Nem kísérletező volt… Nem tudatmódosulásokra hajtott… Éhes volt. Láttam a háborúban elég éhező tekintetet, hallottam elég megtört, energaivesztettségtől fakóvá vált hangot, felismerem. A determináltság súlya alatt gondolkodás nélkül benyúltam a zsebembe, elővettem a félrerakott ezrest, és odaadtam neki.
Az Orákulum szünetet tartott, rám nézett, majd ismét kipillantott az ablakon.
Van lakásom, ahol most fűteni és mosakodni is tudok – folytatta –, és ha innen, a melegből kibámulok, azt látom, hogy szemközt az utcaszinten a ruhabolt portálja elé hajléktalanok vackolódnak, mert a bolt szellőzőrácsain át alul meleg levegő áramlik kifelé. Vagyis egészen tegnap délelőttig ezt láttam, akkor viszont munkások érkeztek, szerelni… A hegesztés hangjára figyeltem fel… Vasrudakat szereltek össze, amelyek keresztül-kasul elrekesztik a teret a szellőzőnyílások előtt. Ma reggel pedig, Zoli, mit gondolsz, mit vettem észre? Az egyikük mégiscsak odaférkőzött, sovány testét odafonta a rudak közé… Csak nyitáskor, a kínai bolttulajdonos érkezése előtt szedelődzködött össze.
Tibor újabb, tarkóvakarásnyi szünetet tartott.
Én is ott lehetnék köztük… Sőt, ott kellene lennem, ha a sorsom eredeti képlete érvényesül, vagy egyszerűen csak lenne igazság a földön, és mindenki azt kapná, amit érdemel. De nálam beavatkoztak, többszörösen és jótékonyan… Először Kardos elvtárs, aki nem bírta nézni, hogy zsákokat hordok, és rábeszélt az érettségire, aztán Rappaport doktor, aki felvett könyvtárosnak, olyan munkakörbe, melyet egyébként diplomához kötnek, aztán Bundzsák igazgató, aki állásban tartott, pedig mindenki más már kirúgott volna, majd Zsuzsa asszony, aki elintézte a német kárpótlásomat… És még ki tudja, hogy ki mindenki! Emberek, s tán bizonyos erők is… Soha semmit nem köszönhettem magamnak, Zoli, mert nemtörődöm és trehány voltam. Csak éltem bele a világba…
Orákulum rátámaszkodott a járókeretére, és ellépdelt az ablaktól. A szoba közepén megállt.
Az utóbbi időben egyre többet gondolkodom a determináción… Vajon van, vagy nincs? Súlyos kérdés! Elborzadok a jelentőségétől, ha csak belegondolok... És tudod, mire jutok? Mind a két álláspont mellett érvelnék! Nemcsak elméleti szinten, hanem a saját életemből hozott példákkal! Őrület, nem?! Tiszta őrület…
Kállay Kotász Zoltán írásai a blogon | Kállay Kotász Zoltán írásai a Liget folyóiratban